Kick-Ass 2 kritika

Kick-Ass 2 kritika

A Kick-Ass 2 (magyarul Ha/Ver) egy meglehetősen önironikus és morbid humorú alkotás, amelynek annak idején sikerült görbe tükröt mutatnia a szuperhősfilmek műfajának. Szerethető figuráival, lökött szituációival és sodró lendületű, remek koreográfiájú akciójeleneteivel gyorsan belopta magát a nézők és kritikusok szívébe. A másik rész azonban egyáltalán nem sikerült ilyen jól.

„Tipikus folytatás.” – mondhatnánk, azonban gondoljunk csak a következő filmekre: A Birodalom visszavág, Halálos fegyver 2., Vissza a jövőbe 2., Terminátor 2. – Az ítélet napja, Aliens… lehet ezt jól is csinálni, ugye? A Kick-Ass 2 viszont rettenetesen izzadságszagú módon próbálja hozni az előd szintjét és csúfosan el is bukik ebben a próbálkozásban.

A történet nem sokkal azután kezdődik, ahol az előző epizódban véget ért. Dave szögre akasztotta jelmezét, Mindy viszont továbbra is iszonyatos lendülettel aprítja a rosszfiúkat, Chris D’Amico pedig úgy dönt, hogy kegyetlen bosszút áll apja gyilkosán. Dave végül visszatér és egy olyan hétköznapi emberekből álló csoport része lesz, akik úgy döntöttek, hogy Kick-Ass nyomdokaiba lépnek és „szuperhősként” rendet tesznek a városban. Mindy viszont úgy dönt, hogy véget vet addigi életének és megpróbál beilleszkedni a vele azonos korú társai közé.

A baj valahol ott kezdődött, hogy Matthew Vaughn kiszállt a rendezői székből és a folytatást Jeff Wadlowra bízta. Vaughn hihetetlen érzékkel rendelkező filmes, akinek remekül mennek a képregényadaptációk, Wadlownak azonban meggyűlt a baja az alapanyaggal.

A film legfőbb problémája számomra az volt, hogy a készítők vért izzadva próbálták hozni az előző rész hangulatát, a humorosnak szánt részek legtöbbje viszont vagy semmilyen, vagy pedig öncélúan brutális lett, a drámai részek pedig nem éppen működő öniróniával idézték fel a szuperhősfilmek legnyálasabb helyzeteit. És a karakterek?

Dave / Kick-Ass számomra nem volt több egy önző, irritáló tininél, amire még egy jó nagy lapáttal tett Aaron Taylor-Johnson semmilyen, modoros alakítása. Hit-Girlt ugyan szemmel láthatóan még mindig élvezettel hozta Chloe Grace Moretz, azonban a karakterét olyan idióta tinifilmeket idéző klisés szitukba dobták bele, hogy őszintén szólva már az agyam fájt tőle. Chris D’Amico vezérgenyaként és a felbérelt főgonosz-csapata pedig a forgatókönyv egyik korai változatában biztosan viccesen égő volt, azonban a figurák „vicces” része már nagyrészt kikopott, mire elkészült a film. Sajnos a film leginkább szerethető karakterei totális mellékszereplőkké degradálódtak (Jim Carrey figurája például marhajó lett volna, ha nem csak a játékidő töredékében szerepel.)

Ráadásul még az akciójelenetek sem sikerültek túlzottan jóra, a csörtéket leginkább a „gagyi” és „igénytelen” kifejezésekkel tudnám leírni. Hit-Girl egyetlen igazán jó jelenetett kapott, aminek viszont a technikai megvalósítása finoman szólva is hagyott hátra kívánnivalót. Talán csak egyetlen olyan bunyó volt, ami igazán jól sikerült.

Ezen hibák ellenére még mindig tudtam volna ajánlást írni, azonban ez elmarad a stáblista utáni jelenet miatt. Nem… ezt ne. Jaj. A harmadik rész elkészülte kérdéses, viszont ha lesz is belőle valami, imádkozom, hogy Matthew Vaughn ne csak producerként, hanem újra rendezőként vegyen részt benne.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..