Néhány filmnek kell egy-két év, vagy egy-két évtized, hogy a szélesebb közönség is értékelni kezdje. A kultfilmes körökben népszerű Kuffs, a zűrös zsaru is valószínűleg ilyen alkotás.
Kuffs (Christian Slater) fiatal, nyughatatlan alak, aki zűrben találja magát: elveszíti munkáját és teherbe ejti barátnőjét. Szökni készül a felelősségvállalás helyett, ám „terve” dugába dől és egy privatizált kiegészítő rendőri szervezet dolgozójává válik, ahol finoman szólva sem fogadják tárt karokkal.
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek első felében Christian Slater volt az egyik „nagy” név. A tinilányok imádták, sokat dícsért korai alakításainak köszönhetően pedig egyre nagyobb hollywoodi alkotásokban kapott szerepet. Közben pedig volt a Kuffs, a zűrös zsaru, ami… jött és ment.
Mert a film javarészt tulajdonképpen a nyolcvanas évek buddy-cop akcióvígjátékainak megszokott elemeiből áll. Finoman szólva sem tökéletes jellemekből álló, egymással szájaló rendőrpáros, ideges felettes, faék krimisztori és persze a humor. A Kuffs viszont nem csak egy megkésett kliségyűjtemény, ami a főszereplő színészének sikerét próbálja meglovagolni, hanem az előbb említett alműfaj furcsa hangulatú paródiája is. Ugyanis a kötelező sztorielemek mellett rengeteg erősen abszurd húzás és poén is felbukkan az alkotásban, illetve némi visszafogott metahumor is. Ráadásul Kuffs zseniálisan szemtelen stílusban folyamatosan áttöri a negyedik falat és gondolatait megosztja a nézővel – aminek eredményeként kirajzolódik egy szerethető hülyegyerek figurája. Slater pedig egyszerűen zseniális a szerepben, minden pillanata arany.
Évtizedekkel később a Deadpool-filmek is hasonló megoldásokkal éltek, de itt szerintem jobban működik a néző felé intézett kommunikáció. A Kuffs esetében a poénfaktoron túl ez a karaktert is építi, mert emberi módon megérthetőek (vagy éppen utálhatóak) a gondolatai. A modern stílustól (Gearbox, Marvel, Saints Row reboot, Deadpool 2) eltérően azonban nem viszi túlzásba a metahumort, nem válik erőltetetté és fárasztóvá az ironizálás, ráadásul éppen csak annyit szövegel, amennyit kell.
Összességében véve egy kellemes hangulatú, könnyed szórakozást nyújtó, humoros film a Kuffs. Ugyanakkor könnyű megérteni, hogy miért nem lett nagyobb durranás a maga idejében. A fiatalabb közönséget is be akarták csalni a moziba Christian Slaterrel, ami PG-13-as besoroláshoz vezetett – az erőszak, a morbid humor és a káromkodások minimalizálása pedig túl könnyeddé tette a filmet a megszokott buddy-cop comedy filmekhez képest. (Ugyanakkor a film legzseniálisabb pillanata éppen ebből a szerencsétlen korlátból csinál poént.) A másik gond az volt, hogy ’92-ben már egyszerűen elfáradt a közönség a sorban érkező hasonló filmektől – a Kuffs üdítően friss humora pedig nem volt elég ahhoz, hogy felkeltse a széles közönség érdeklődését. 30+ évvel a megjelenése után viszont természetes, hogy könnyebb meglátni benne a paródiát és értékelni a progresszív, de a mai túlerőltető trendektől eltérően visszafogottabb humorát.
Stáblista
A The Bricklayer egy középszerű akcióthriller, ami sokat profitál karizmatikus főszereplőjéből. (tovább…)
A Bérgyilkos klub, eredeti címén Assassin Club egy olyan feledhető és középszerű filmes trendet követ,…
Megérzés alapján A méhész producerei egy, a John Wick-franchise-zal vetélkedő univerzumot szeretnének beindítani. Ha ezt…
A One More Shot: Ostromállapot megőrizte az előző rész sajátos koncepcióját, és nagyjából a színvonalat…
A "Csendes Lány" egy igazán megrázó, érzelmi hullámvasúton végighaladó film, melynek főszereplője egy súlyosan elhanyagolt…
A Bandit a The Flying Bandit néven elhíresült törvényenkívüli történetén alapul, aki 59 bankot és…