A halhatatlan gárda egy realista-jellegűnek szánt fantasy a Netflixtől, ami ugyan decens lett, csak sajnos ezt a dolgot a Queen már összefoglalta érzelmesebb egyetlen számmal pár évtizeddel ezelőtt.
Egy négy halhatatlan harcosból álló csapat már évszázadok óta hajt végre olyan katonai akciókat, amelyek „a jó ügyet” szolgálják. A csapatnak azonban két okból is nehézségei támadnak: létezésük titka veszélybe kerül, ráadásul egy új halhatatlan is születik a világ egy távoli pontján.
Annak idején valaki azt írta az egyik filmes fórumon, hogy a Hegylakó az egyik vámpírfilm és úgy azt hiszem, tökéletesen igaza is van. A Queen fantasztikus zenéjével megtámogatott fantasztikus atmoszférájának és komplex főszereplőjének köszönhetően átérezhetővé válik a néző számára, hogy milyen árat kell fizetni a halhatatlanságért. Csak akkor maradhat életben, ha kioltja mások életét, miközben folyamatosan rejtőzködnie kell az emberek és vetélytársai előtt, ráadásul tehetetlenül végig kell néznie, ahogy szerettei meghalnak.
A halhatatlan gárda is feldobja ezeket a kérdéseket, ami pozitívum. Főszereplői érző lények, akik együtt élnek a veszteséggel és törődnek egymással, halhatatlanságuk pedig nem csupán egy gimmick, egy mentség a látványos és képtelen akciójelenetekre. A komplexebb karakterábrázolásból (és az ehhez társuló javarészt igen jó színészi játékból) sokat profitált a film.
Abból viszont nem profitált, hogy
Félreértés ne essék, a Harry Potter-sorozat Dudleyját is alakító Harry Melling jó munkát végzett karikatúraszerű főgonoszként; csak ez épp teljesen kilógott a film földhözragadt, búskomor hangulatából. Abból a hangulatból, amit egyébként is egy erőteljes, maradandó soundtracknek kellett volna megtámogatnia, nem zavaróan finggyenge és oda nem illő popdaloknak.
Ráadásul a két óra körüli játékidő sem igazán tett jót az alkotásnak. Dicséretes, hogy a karakterek építésére szántak időt, viszont a történet önmagában elég egyszerű volt. Egy érzelmi hullámvasutakkal töltött, pörgősebb, vastagabb hangulatú száz perc is elég lett volna ide.
Utolsó problémaként sajnos az akciójeleneteket kell említenem, amelyek volt potenciál és látszott, hogy volt munka is, de reprezentációjuk nem volt megfelelő. Hiába a John Wick-jellegű, ütős koreográfia, ha túl sok és túl sok a vágás.
Középszer, mert voltak ugyan ötletei, de ezer sebből vérzik. Viszont dicséretes, hogy koncepciójával kezdett is valamit karakterek terén, ráadásul a színészi munka is igen jó volt.
Néhány filmnek kell egy-két év, vagy egy-két évtized, hogy a szélesebb közönség is értékelni kezdje.…
A The Bricklayer egy középszerű akcióthriller, ami sokat profitál karizmatikus főszereplőjéből. (tovább…)
A Bérgyilkos klub, eredeti címén Assassin Club egy olyan feledhető és középszerű filmes trendet követ,…
Megérzés alapján A méhész producerei egy, a John Wick-franchise-zal vetélkedő univerzumot szeretnének beindítani. Ha ezt…
A One More Shot: Ostromállapot megőrizte az előző rész sajátos koncepcióját, és nagyjából a színvonalat…
A "Csendes Lány" egy igazán megrázó, érzelmi hullámvasúton végighaladó film, melynek főszereplője egy súlyosan elhanyagolt…