Az Osiris-krónikák eredeti címe: (The Osiris Chronicles / The Warlord: Battle for the Galaxy), 1998 (1996)
A kilencvenes években aranykorukat élték az űrhajós sorozatok. Star Trek: A következő generáció, Deep Space Nine, Voyager, Babylon 5, Space: Above and Beyond. A készítők ebbe a meglehetősen sűrű közegbe akartak betörni az Ozirisz-krónikákkal, amely egy galaktikus birodalom bukása utáni zavaros és kaotikus világot mutatott volna be. A csatorna vezetői azonban nem láttak fantáziát a tízmillió dollárból forgatott pilotban és a sorozat végül el sem indult, a kezdő részt pedig alternatív címmel tévéfilmként 1998-ban mutatták be.
A film sztorija egy jelentéktelennek tűnő bolygón kezdődik, amelyet egy Xian nevű önjelölt hadúr és martalócai uralnak. Egy támadást követően Justin Thorpe (John Corbett) megment egy nőt és a rablóktól ellopott zsákmányból élelmiszert, illetve a megélhetéshez szükséges dolgokat vásárol Xian egyik emberétől, időközben azonban eltűnik húga. Ezzel egy időben feltűnik a lány barátnőjének nagyapja, egy volt birodalmi tábornok, aki hajlandó segíteni megtalálni a kislányt. Mint kiderül, a bolygó mellett állomásozik a volt birodalom egyik üzemképtelen zászlóshajója és a tábornok szándéka az, hogy ennek a hajónak a segítségével visszaállítja a rendet és békét a galaxisban. Arra azonban nem számít, hogy miután elindulnak a kislány megmentésére, egy olyan hatalommal találkoznak, amely ugyanezt a célt tűzte ki maga elé, csak nem éppen emberbarát eszközök felhasználásával…
Az Osiris-krónikák legnagyobb problémája a forgatókönyvében rejlett, ugyanis a történetben túl sok „véletlen” egybeesés volt, ráadásul személy szerint még rettentő darabosnak is éreztem az egészet. A másfél órába egyszerűen túl sok mindent akartak belezsúfolni, ennek pedig főként a karakterek látták kárát. 90 percben megalapozni egy teljes univerzumot, toborozni egy legénységet, bemutatni a karaktereket, alájuk tolni az űrhajót és elindítani a főszálon futó konfliktust is… Nagyon-nagyon nehéz feladat és sajnos az író, Caleb Carr nem igazán tudta jól megoldani.
Joe Dante (Üvöltés, Vérbeli hajsza, Szörnyecskék 1-2 ) rendezése tévéfilmes színvonalon teljesen átlagosnak nevezhető, hangulat, effektek és díszletek terén pedig üvölt a pilotról a kilencvenes évek stílusa. Ez manapság jóleső nosztalgikus érzéseket hozhat elő az emberből. A színészi játék is rendben volt, senkinek nem volt igazán megerőltető szerepe, de az aktorok korrekt módon oldották meg a feladatukat. John Pyper-Ferguson alakítását emelném ki, talán az összes szereplő közül az ő meglehetősen ambivalens karakterében lett volna a legtöbb kraft. A magyar szinkron érdekesre sikerült: a szinkronszínészek jók voltak, viszont a fordító néha nem volt a toppon.
Annak ellenére, hogy ez a sorozat végül nem kapott zöld utat, az alapkoncepciója később megjelent egy Gene Roddenberry nevével fémjelzett, öt évadot megélt szériában, az Andromédában.